Elég nyughatatlan gyerek voltam már akkor is, mindenesetre ha úgy 1985 nyarának elején valaki nekem azt mondja, váteszi erővel és teljes meggyőződéssel, hogy hat év múlva az oroszok kimennek az országból, akkor komolyan aggódtam volna az elmeállapota miatt, és lázasan kerestem volna a valahova elkódorgott ápolókat. Az oroszok itt vannak, Kádár János az első titkár, és ez így marad örökre; így éltünk, ebben nőttünk fel. Pedig izegtünk-mozogtunk, lázadoztunk, szervezkedtünk, nem fértünk a bőrünkbe, ám a megváltoztathatatlannal csak perelni lehet. Legfeljebb.
Ekkortájt Silov altábornagy éppen új hűtőszekrényt vásárolt, a régi már elég zajos volt (Szaratov), a gyerek meg lassan iskolás, jövő héten a hadosztály parancsnokságra kell menni, remélhetőleg végre az előléptetés miatt, hacsak az a szemét Szuhov alám nem vágott. Ment minden a maga rendjén.
Kádár János kezdte magán észrevenni az öregedés jeleit, kisebb-nagyobb memória zavarok, apró behugyozások, a Munkás sem olyan már, mint volt, kicsit idegeskedett a moszkvai hírek miatt, az itthoni elvtársakon is mintha némi nyugtalanság érződne, ám megoldottunk mi már ennél nehezebb ügyeket IS. Ugye. Most is megy majd minden a maga út-ján.
Hát nem úgy ment a minden, nem az ő út-ján. Nagyon nem. Hála Istennek! Talán Debrecenbe mentünk Balázsival szervezkedni, kicsit beszarva, de annál nagyobb lelkesedéssel, hátha mégis lesz itt valami, okoskodunk, ordítunk, mellettünk suhan a szelíd alföldi táj, egyszer ahogy az ablakon kinézek valamelyik faluban (Görbeháza), meglátok egy jó nagy plakátot. Miután ismét kaptam levegőt, elbődülök:
Láttad, bazdmeg?
Mit?
Vak vagy, te hatökör? Tolass vissza!
Visszatolat, valamit morog, ezt most nem idézném, megállunk a buszmegállónál, ahová a plakátot ragasztották. Hatalmas burnyák fejű tábornok hátulról, fején tányérsapka, tarkóján szemölcs, alatta a felirat: Tovarisi konyec! A bevett gyakorlat alapján már azért el kellett volna vigyenek, hogy egyáltalán megnézünk egy ilyen világbotrányt, de nem, sehol senki, a plakát is a helyén, aztán látunk többet is; nem visznek ezek már minket sehova.
Silov altábornagy aznap reggel csúnyán megvágta magát borotválkozás közben, rá is förmedt a kissé kelttészta ábrázatú feleségére, aki éppen a gyerek iskolatáskáját pakolta össze:
Te is inkább azzal törődnél, daragaja, hogy hova íratjuk otthon Kolját, meg azt is mondtam ezerszer, hogy vegyél egy másik kurva borotvát!
Hol otthon?
Hol, hol?! Az a parancs, hogy hamarosan azt is megmondják. Pakolj össze, ne nyivákolj!
Pakolok Viktor, csak ne kiabálj!
„Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a déli hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor távozott Magyarországról – szolgálati Volgával. Azaz még a Záhony-Csap (Csop) határátkelőnél lévő Tisza hídon még átsétált, talán integetett is, aztán sietős léptekkel a rá várakozó Volgához ment. A Volga rendszámát elfelejtettem. Meg se keresem.
Címkék: Kádár Oroszok kivonulása Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.