Ülök az autóban, hallgatom a rádiót. Híreket mond, azaz termelési tudósításokat, győzelem győzelem hátán, nagyjából minden csodálatos. De jó nekünk! Aztán egy kissé fonnyadt hang elkezdi velem megosztani ádventi gondolatait. Mérsékelten érdekel, már majdnem átkapcsolok, ám hirtelen megáll a kezem a levegőben. Közgazdász az illető, és azt fejtegeti, arról dorbézol visszafogottan, hogy a családok életében bekövetkezett javulás, ami a kormány tevékenységének köszönhető, szóval ez a javulás az áldás konkrét ígéretével tölti meg a várakozást. Esküszöm, hogy ennél semmivel nem volt árnyaltabb, sem összetettebb. Majdnem lesodródok a padkára, de idejében korrigálok. Értitek, Atyámfiai? Az ádventet, a betlehemi csodavárást ez az átlényegült honfitársunk lefordította fideszre.

Vágó, kösz a fotót!

Gimnazista koromban még szerepelt az én magyar tankönyvemben, hogy „Petőfi korának kommunistája volt”, meg hogy Móra nem volt elég osztályharcos, meg láttam a tévében eleget Kádár elvtársat, amint éppen üzemet látogat. Ám ez az ádventi gondolatsor simán versenyben van a legalpáribb és legormótlanabb agitpropos leleményekkel. Hogy nem sül ki a szemetek, fiúk?! Ugyanis ha nem utasításra nyilvánult meg ez az árva lélek, hanem ellenállhatatlan belső késztetésből, akkor a helyzet még drámaibb. Akkor már-már az öncenzúra lélektanánál tartunk. Jobb esetben. Mégsem fogom ideírni még a felét sem annak, amit gondolok. Menjetek a rezsibe!

Én tényleg azok közé a hülyék közé tartozom, akik mániákusan végignézik az NB I. mérkőzéseit (labdarúgás), utána pedig meghallgatom az elemzéseket is. És nem szakad rám az ég. Szóval vannak kedvenc, visszatérő fordulatok a közvetítésekben, merem mondani: toposzok, ilyen a címben leírt "magyar viszonylat". Mondja a riporter, hogy magyar viszonylatban egész jó iramú mérkőzést láthatunk, értsd: mintha a labda környékén szaladgálna pár játékos, a többiek kipihent ábrázattal lófrálnak le s fel. Átkapcsolok, belenézek a spanyol másodosztály valamelyik meccsébe; mintha mindenki megbolondult volna, tiszta erőből sprintelnek alaptól alapig, labda nélkül is folyamatosan mozog mindenki (kapusok mérsékelten). 

Fotó:sportmenu.net

Mondja a riporter: magyar viszonylatban egész jó színvonalú mérkőzést látunk, jelentése: nem rúgják tökön magukat a játékosok a guruló labdával tízszer, hanem csak ötször. Majd az elemzésekben is visszaköszön a fordulat, hogy asszongya: magyar viszonylatban egészen érdekes forduló volt. A dögunalmas kínlódás. Így aztán a magyar viszonylat nagyjából a "nem kétségbeejtően silány" megfelelőjeként értelmezhető. Etetgetjük magunkat és egymást ki tudja hány esztendeje, s mielőtt végképp belekábulnánk a magyar viszonylatba, agyonvernek bennünket a románok, a hollandok meg berámolnak egy nyolcast, dadogósra püfölnek bennünket. Nemzetközi viszonylatban. Aztán kinyögünk egy keserves kettő nullt Andorra ellen, már azért ez is siker. Magyar viszonylatban. Munka alapú társadalmat építünk, ott láthatjuk tehát a lelátón a magyar miniszterelnököt, amint figyelmes tekintettel követi a Vidi vagy a Felcsút (édesapám!) valamelyik érdekfeszítő összecsapását. Vizsgálgatja, hogyan dolgoznak a fiúk a gyepen. Dolgoznak. Derekasan. Magyar viszonylatban.

Írásbeli kérdéssel fordultam Pintér miniszter úrhoz, a nemzetközi biztosítékokat kiverő, Snowden nevével fémjelzett megfigyelési botránnyal kapcsolatban. 

Nos, ha valakit a belügyminiszter válasza megnyugtat, gyorsan forduljon orvoshoz. Kimondottan Magyarországra irányuló tevékenységet eleddig nem észleltek a szolgálatok, ám az amerikai kapacitásokat (és a szinte kielégíthetetlen kíváncsiságot, teszem hozzá) ismerve magyar emberek érintettsége nem kizárható. Tehát a bizalom és a közös érdekek „mentén” meg se kérdeztük minderről az amerikaiakat. Világos, ugye? Szinte az egész világ zeng ettől az arcátlanságtól, ám mi nyugodtak vagyunk, ugyanis két olyan jogszabályunk is van, amely tutira megvéd bennünket mindenféle ármánytól. A partnerszolgálatokat sem kérdezzük meg az együttműködés jegyében, azaz mentén, mert mi tudjuk, amit tudunk. Nagyjából a semmit. Se kíváncsiskodás, se óvintézkedések, se különösebb figyelem. Semmi kapkodás. Olyan biztonságban vagyunk, mint édesanyánk óvó karjai között. A tudatlanság édes önfeledtségében.

Nagyszerű dolog ez a boldog ráhagyatkozás a nagy szövetséges irántunk való odaadására, láttunk már ilyet, ám a körülményeket ismerve, egy kis gyanakvás nem ártana. Legalább egy lábjegyzet erejéig egy óvatos kérdés talán nem járna fegyelmivel, mondjuk, amikor az Egyesült Államok demokráciából és emberi jogokból osztályozza nagyjából a mindenséget.

Nem értem én ezeket a kereszténydemokratákat. Végképp nem értem. Még hogy vonuljon vissza a közéletből, meg kérjen bocsánatot?! Ugyan már! Ez keresztény hozzáállás? Na ne marháskodjunk!

Amíg néztem, hallgattam Ferencet, amint Nagy Imre háza előtt, a mártír miniszterelnökre emlékezve már nem is tudom, hol járt, aztán ahogy olvasom az értékeléseket, szilárd meggyőződésemmé válik: ez az ember nem ezt érdemli. Nem a fröcsögést, az indulatokat. Dehogy!

Elsősorban emberi megértést. Épp ezért egy árnyas ligetet képzeltem el, közvetlenül a szanatórium előtt, elkerítve, elzárva a külvilág zaklató nyüzsgésétől. Ott sétál Ferenc, a ráncok lassan kisimulnak a homlokán, keres egy meghitt sarokban egy padot. Ott leül. A platánok és hársak simogató susogása közepett elmerül a madarak csicsergésének hallgatásába, háborgó lelke megnyugszik, az égen bárányfelhők. A séta végeztével könnyű ebéd, diszkrét kiszolgálás. Majd csendes pihenő, a hűvös szobát halk Chopin futamok töltik meg, a ropogós ágyneműben Ferencet ringatja a béke. Kissé merengve, ám frissen ébred. Megértő emberi hangok szólnak hozzá, a főorvos is érdeklődő nyugalommal, szinte könnyed egyszerűséggel társalog vele. Az ápolók is kedvesek, gyöngéden hajolnak fölé olykor. Néha érkezik egy-egy levél, Ágnes és József bátorító, hűséges mondatai csillapító melódiával osztoznak a gyógyító magányban. Közeledik az alkony, bágyadt sugarakkal int búcsút a Nap, mielőtt lehanyatlik. Finom, könnyű vacsora, majd be kell venni a gyógyszereket. Jó illatú, frissen mosott, finoman csíkozott pizsi, fogmos és szundi. A folyosón enyhén lila, nyugtató fény dereng. Minden elcsendesül.

Ezalatt a távoli városokban tobzódni kezd az éjszaka villódzó fényeitől rángatózó, hibbant világ.

Fotó: gepnarancs.hu

Elég nyughatatlan gyerek voltam már akkor is, mindenesetre ha úgy 1985 nyarának elején valaki nekem azt mondja, váteszi erővel és teljes meggyőződéssel, hogy hat év múlva az oroszok kimennek az országból, akkor komolyan aggódtam volna az elmeállapota miatt, és lázasan kerestem volna a valahova elkódorgott ápolókat. Az oroszok itt vannak, Kádár János az első titkár, és ez így marad örökre; így éltünk, ebben nőttünk fel. Pedig izegtünk-mozogtunk, lázadoztunk, szervezkedtünk, nem fértünk a bőrünkbe, ám a megváltoztathatatlannal csak perelni lehet. Legfeljebb.

Ekkortájt Silov altábornagy éppen új hűtőszekrényt vásárolt, a régi már elég zajos volt (Szaratov), a gyerek meg lassan iskolás, jövő héten a hadosztály parancsnokságra kell menni, remélhetőleg végre az előléptetés miatt, hacsak az a szemét Szuhov alám nem vágott. Ment minden a maga rendjén.

Kádár János kezdte magán észrevenni az öregedés jeleit, kisebb-nagyobb memória zavarok, apró behugyozások, a Munkás sem olyan már, mint volt, kicsit idegeskedett a moszkvai hírek miatt, az itthoni elvtársakon is mintha némi nyugtalanság érződne, ám megoldottunk mi már ennél nehezebb ügyeket IS. Ugye. Most is megy majd minden a maga út-ján.

Hát nem úgy ment a minden, nem az ő út-ján. Nagyon nem. Hála Istennek! Talán Debrecenbe mentünk Balázsival szervezkedni, kicsit beszarva, de annál nagyobb lelkesedéssel, hátha mégis lesz itt valami, okoskodunk, ordítunk, mellettünk suhan a szelíd alföldi táj, egyszer ahogy az ablakon kinézek valamelyik faluban (Görbeháza), meglátok egy jó nagy plakátot. Miután ismét kaptam levegőt, elbődülök:

Láttad, bazdmeg?

Mit?

Vak vagy, te hatökör? Tolass vissza!

Visszatolat, valamit morog, ezt most nem idézném, megállunk a buszmegállónál, ahová a plakátot ragasztották. Hatalmas burnyák fejű tábornok hátulról, fején tányérsapka, tarkóján szemölcs, alatta a felirat: Tovarisi konyec! A bevett gyakorlat alapján már azért el kellett volna vigyenek, hogy egyáltalán megnézünk egy ilyen világbotrányt, de nem, sehol senki, a plakát is a helyén, aztán látunk többet is; nem visznek ezek már minket sehova.

Silov altábornagy aznap reggel csúnyán megvágta magát borotválkozás közben, rá is förmedt a kissé kelttészta ábrázatú feleségére, aki éppen a gyerek iskolatáskáját pakolta össze:

Te is inkább azzal törődnél, daragaja, hogy hova íratjuk otthon Kolját, meg azt is mondtam ezerszer, hogy vegyél egy másik kurva borotvát!

Hol otthon?

Hol, hol?! Az a parancs, hogy hamarosan azt is megmondják. Pakolj össze, ne nyivákolj!

Pakolok Viktor, csak ne kiabálj!

„Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a déli hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor távozott Magyarországról – szolgálati Volgával. Azaz még a Záhony-Csap (Csop) határátkelőnél lévő Tisza hídon még átsétált, talán integetett is, aztán sietős léptekkel a rá várakozó Volgához ment. A Volga rendszámát elfelejtettem. Meg se keresem.